1. fejezet

~ 1. Fejezet ~

Mikor felébredek, még csak az utcai lámpák mesterséges fénye szűrődik be az ablakon. Nincs már szükségem órára, magamtól ébredek hajnali négykor minden reggel, hogy beérjek hat előtt a bisztróba, legyen időm átöltözni is, mielőtt kinyitunk. Egyébként is elkerül már évek óta a nyugodt alvás gondolata is, éber vagyok minden éjjel és a legkisebb zajra is azonnal kilök magából az álom. Már meg sem nézem a tükörben a karikás szemeimet, a látvány nélkül is tudom, hogy borzalmasan nézek ki.

Halkan lopakodom a lakásban, akárcsak minden reggel, mikor munkába kell mennem, vagy minden késő este, amikor Steve nem vár meg és hoz haza. Kinyúlt, szürke pólót veszek magamra, a hátán amerikai zászlóval. Halvány mosolyra rándul a szám, amikor meglátom, hogy egy apró cetli hullik ki belőle, barátom gyöngybetűivel ékesítve "Legyen szép napod!" Szokása ilyen kedves apróságokat elrejteni a dolgaim között, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsen, főleg mert alig találkozunk ébren. Összehajtogatom a kis cetlit és a zsebembe süllyesztem, majd bepillantok az ő szobájába, hogy elköszönjek, még ha nem is hallja. Mélyen, nyugodtan alszik, ahogy én úgy érzem, már sosem leszek képes, de mikor őt nézem, az egy kicsit mindig megnyugtat engem is.

- Neked is legyen szép napod - suttogom a szoba csendjébe. Steve meg sem moccan, csak elnyúlva, nyitott szájjal hortyog tovább, így visszahajtom az ajtaját és kiosonok az előszobába, hogy végre elinduljak.

Steve és én a fizetése ellenére szerény kis albérletben élünk és tulajdonképpen semmi nem utal arra, hogy barátom milyen jól is keres. Lehetne drága autója, mint Thornak, de ő inkább egy szerény, de nagyon tágas családi autót vett és azzal jár be dolgozni, lehetne hatalmas, csupa üveg, tetőtéri lakásunk, mégis itt élünk, ebben az otthonos, három szobás lakásban, amit épp kényelmesen be tudunk lakni. Csak egyetlen egyszer jártam a munkahelyén, de az a fél óra is éppen elég fényűzés volt nekem egy életre, amíg vártam rá. Emlékszem, mindenki megbámulta a kopott bakancsomat, a kinyúlt pólómat, a kócos hajamat, ahogy vártam rá a folyosón, mert elő kellett keresnie néhány aktát. Unaloműzőként, na meg hogy ne kelljen néznem a furcsálló tekinteteket, Steve telefonján játszottam valamit. Éppen nagyon bele voltam merülve, hogy a tetris alakjait egymáshoz illesszem és sehol ne hagyjak ki egyetlen rést sem, ezért majdnem elejtettem a telefont, amikor valaki megérintette a vállam.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - ragyogott rám Thor azzal arany mosolyával, amitől valahogy mindenkinek jó kedve támad.

- Nem, semmi baj, csak... - Megköszörültem a torkom és leejtettem ölembe a kezeimet, hogy rá figyeljek. Valahogy a mondat másik felére nem jutott eszembe semmi igazán értelmes magyarázat, így inkább csak csendben maradtam. A férfi vidáman levetődött mellém a kanapéra, drága öltönye tökéletesen állt rajta, enyhén kiemelve figyelemre méltó izmait, vállig érő szőke haját pedig hátrakontyolta, valószínűleg hogy ne zavarja munka közben.

- Hogy vagytok mostanában? Sikerült munkát találnod? - kíváncsiskodott. Tudtam, hogy nem akar megbántani ezzel, mégis elöntött a szégyen, hogy itt ülök egy drága kanapén és egy olyan ember érdeklődik a hogylétem felől, akinek a fizetését megtippelni sem merem. Lesütöttem a szemeim és megforgattam a kezemben a telefont, amely szinte új volt még, egy darab karcolás nélkül. Steve-ről távolról nem lehetett volna megmondani, hogy mennyi pénze van, de az apró dolgokat nem tudta megtagadni magától, még ha nem is igazán értett a kezelésükhöz. Steve és a technika mindig is ősellenségek voltak.

- Hát, most asszisztens vagyok egy könyvesboltban, de még keresek mást. Nem igazán értek a könyvekhez - meséltem, minden lelkesedés nélkül. Nem találtam a helyem a világban, mióta Steve magához vett, de nem hibáztathattam érte senkit, mert én voltam az, aki mindent elrontott. Hogy várhattam volna másoktól, hogy helyrehozzák az életemet? Persze mindenki kedves volt és segíteni próbált, de ez engem inkább felidegesített, mintsem hogy hálát tudtam volna érezni. Mindenki élete jól ment körülöttem, csak az enyém hevert romokban, úgy éreztem, egyre inkább javíthatatlanul és ez elkeserített.

A metró könnyedén besiklik az állomásra, én pedig a szokásos lagymatag reggeli álmossággal hagyom magam kisodorni az ajtón. Már rég hozzászoktam a korán keléshez, de ahhoz a kásás érzéshez sehogy sem tudtam, ami munkába menet magába kerít. Zsebre dugott kézzel haladok el az épületek mellett a szürke homályba burkolózva, míg meg nem látom nem messze a bisztrót, ami szinte otthonomként üdvözöl. Annak ellenére, hogy szégyellem magam, mert nem vagyok képes feljebb jutni, még Steve közelébe sem, mégis szeretek ezen a helyen dolgozni, mert lefoglal annyira az állandó sütés és főzés, hogy még ha akarnék sem lenne időm a problémáimon gondolkodni. A főnökünk, Fury egy igazi rabszolgahajcsár, de őt sem mondhatnám, hogy nem kedvelem, a felszolgálólányok viszont műszakon kívül is kedvesek, a pultos srác, Clint pedig egy igazi mókamester.

- Reggelt, Bucky! Nyúzott vagy, hosszú volt az éjszaka? - köszön oda nekem egy vigyorral az öltözőnkben az említett, töretlen és törhetetlen jókedvvel. Laposan rápislogok, miközben felkötöm a hajam és ráhúzom a hálót.

- Nem. - Elnyomok egy ásítást, majd felkötöm a kötényt is. Ami azt illeti, nehezen alszom el az elmúlt két napban, egy zöld szempár üldöz az álom küszöbén állandóan, nem hagyva, hogy elaludjak. Nem akarok, mégis egyre csak körülötte forognak a gondolataim, mégis, mi lehet ő, valamiféle démon?

- Ezt szeretem benned, egyenes vagy, mint a nyíl. Na, jó munkát - azzal már ki is penderül az ajtón, a vidám fütyörészést pedig azután is hallom, hogy magát Clintet már nem is látom. Megejtek rajta egy fáradt, apró mosolyt, fura fickó, de jó és őszinte ember, ezért szeretek vele dolgozni. Egy nagyobb nyújtózás után én is a konyhába vonulok, ami az én egyedüli kis birodalmam.

- Jó reggelt Steve! - Egy kicsit elmosolygok magamban azon, hogy már minden pincérlány ismeri reggelente betévedő barátomat, aki természetesen mindegyikük nevét és élettörténetét tudja. Hogy honnan, az még számomra is rejtély, de a lányok szeretnek beszélgetni, főleg vele, az egyszer biztos. Már készítem is a szokásos reggelijét, mikor odakint felbolydul mindenki, mikor pedig kiteszem Steve rendelését, amit már le sem kell adnia, mert úgyis mindenki tudja, meg kell kapaszkodnom, hogy össze ne zuhanyjak a látványtól.

- Loki! Hát te mit keresel itt? - mosolyog rá Steve vidáman. - Gyere, ülj le hozzám! - invitálja rögtön egy barátságos intéssel a saját kis bokszába, ahová minden reggel leül. A férfi kíváncsian körbehordozza a tekintetét az egész bisztrón, de a felszolgálókat mintha észre sem venné, csak akkor élénkül fel, mikor megakad rajtam pillantása. Olyan, mintha egy ragadozó szemelt volna ki magának vacsorára, kiszárad a torkom és úgy érzem, muszáj egy nagyot nyelnem, hogy megnedvesítsem. Ezután elmosolyodik.

- Gondoltam, megnézem magamnak, hol is dolgozik James. Kedves kis hely. Hogy is volt az a waffel, amit olyan remekül csinál? - Loki hanyag eleganciával levetődik lakótársammal szembe és az elé penderülő Peggyre vetve egy futó pillantást, már újra rám is néz. Zavartan elfordítom a fejem és inkább visszamenekülök a konyha megnyugtató káoszába, mielőtt a térdem végleg felmondaná a szolgálatot, így nem hallom, végül mit rendel, míg Peggy fel nem akasztja a kitépett papírlapot.

- Azt kéri, lepd meg. Bucks, nem tudom, mit akar tőled, de nekem nem tetszik - jelenti ki a nő, a hangjában érezhető feszültséggel. - Valahogy rossz érzésem van már a közelében is. Legyél óvatos.

- Te lehetnél kevésbé óvatos, Pegg. Vigyél Stevenek egy shake-t, hívd meg - nógatom kissé, hátha addig sem ad nekem tanácsokat valaki olyannal kapcsolatban, akiről még magam sem tudom, mit gondoljak. A nő hátrapillant a válla felett, csinosan vörösre rúzsozott ajkai keserű mosolyra húzódnak.

- Steve az egész emberiségbe szerelmes. Akkor sem értené, mit akarok tőle, ha egyenesen elé állnék. Próbáltam - fojtja belém a szót, mikor már nyitnám a szám. - Na munkára, az emberek reggelije nem kerül magától az asztalra! - indítványozza határozottan és magára varázsolva szokásos, elragadó mosolyát, bokán rúgja a lustálkodó Clintet. Peggy Carter a mi őrmesterünk és anyánk, már azelőtt itt volt felszolgáló, hogy én ide érkeztem volna és bár minden lehetősége és esze meglenne egy sokkal jobb munkához, mint amilyen ez, ő mégis kitart a SHIELD's mellett, csak mert szeret velünk dolgozni. Megcsóválom a fejem, aztán egy sóhajjal az alapanyagokra nézek... mégis, mivel lepjek meg egy olyan embert, aki bármit megkaphat?

Nem tudom, miért markolom olyan idegesen a főzőkanalat, miközben figyelem, hogy Peggy kiteszi Loki elé a "meglepetést". Megkértem Clintet, hogy keverjen a kedvemért valami különlegeset, aki bár belement, de egész végig olyan tekintettel méregette a Steve-el szemben ülő alakot, mintha csak a legrosszabb rémálmából lépett volna ki.

- A pasas egész végig téged bámult, amíg csináltad a kaját. Sz'tem nem százas - támaszkodik Clint az ablakomnak, míg én meredten csak azt bámulom, mégis mit szól majd a meglepetéshez a vendég.

- Tudok magamra vigyázni. Komolyan, miért hajtogatja mindenki, hogy tartsam tőle távol magam? Mintha annyira akarnék tőle valamit - forgatom meg a szemeimet dühösen. Már megszoktam, hogy a többiek szeretnek beleszólni az életembe, sőt, igazából mindenki szeret beleszólni az életembe, akár kérem, akár nem, de Loki esetében idegesít a dolog. Csak annyit tudok róla, hogy gazdag és hogy Thor öccse, komolyan gondolják, hogy ennyitől már az ágyába másznék? - Egyébként is, honnan veszi mindenki, hogy akar tőlem bármit is?

- Haver, úgy ízlelgeti a waffeledet, mintha... oké, képzeld oda a folytatást, tudod hogy ez a meleg-dolog nem az én pályám. - Clint megborzong, mire én megbököm az egyik húsvillával.

- Hallgass! Te sem vagy jobb, Tasha-fanklub elnök úr - vágok vissza egy sértett morranással, de a végén csak megenyhülök. Tudom, hogy Clint nem akar megbántani sosem, de akkor ne is szóljon bele az életembe, főleg a saját kesze-kusza szerelmi bajaival. Bár sosem vallaná be, de kitartóan és halálosan szerelmes Natashába, az egyik volt pincérlányba - Natasha megragadva az első alkalmat, már el is szabadult innen, én mindössze csak párszor találkoztam vele, aztán egy nap jött valaki, csak betévedt a bisztróba, térült-fordult egyet és mire észbe kaptunk, a mi vörös ördögünk felmondott. Azóta csak akkor látjuk, ha a főnökének, valami Starknak visz innen reggelit, de Clint akkor is minden alkalommal eláztatja a pultot a nyálával. Reménytelen szerelmes, én meg csak irigyelni tudom érte, hogy őt érdekel még valaki és valami ebben az életben.

Peggy néhány halk szót vált Lokival, amit nem értek, de majd' kiugrik a szívem az idegességtől, kicsit előrébb is hajolok, pedig így sem leszek hozzá semmivel közelebb.

- A kedves vendég azt üzeni, szeretné valamikor megköszönni a szakácsnak a páratlan reggelit. Én nem támogatom az ötletet, de a te életed. Megmondtam, mikor végzel.

- Kösz Pegg! Pótolhatatlan vagy - mondom neki hálásan. A nő egy kicsit elmosolyogja magát rajtam, aztán el is fordul, Clint viszont hosszú ideig néz még engem, megfeledkezve a rendelésekről.

- Ha bármit csinál, amit nem akarsz, megvan a számom. Steve egy legyet se tudna bántani, nem hogy megverjen valakit a kedvedért.

- Miért gondoljátok, hogy nem tudom megvédeni magam? Az rendben, hogy alacsonyabb vagyok, mint Loki, de nézz csak rá, micsoda piperkőc! Ő sosem ütne meg senkit, fél, hogy meggyűrődik a drága öltönye - intek a férfi felé, aki éppen akkor áll fel az asztaltól. Mintha csak megérezné, hogy róla beszélek, felém pillant és elmosolyodik, Clint meg visszavicsorog rá. A fekete hajú tüsszentve felnevet. Sosem hallottam még senkit tüsszentve nevetni, de beleremeg a gyomrom.

- Kiráz a hideg tőle. Én csak figyelmeztettelek, a többi a te dolgod. - Megvonja a vállát és visszapenderül a pulthoz, miközben én is a főztöm felé fordulok. Engem is kiráz a hideg Lokitól, de egészen másképp, mint mindenki mást...